Bizalom és párkapcsolat? A keresztényeknek valószínűleg először Isten jut az eszükbe erről a két dologról. Bár a vicc szerint a keresztényeknek mindenről Isten jut az eszükbe. Egy biztos, a szerelem – annak minden szépségével és fájdalmával – Jézus követőit sem kerüli el. S ki ne akarná megosztani reményteljes vágyakozását, a várakozás türelempróbáló időszakát, vagy épp fájdalmas csalódását egy jó baráttal? Főleg, ha ez a mennyei jó barát ráadásul egyszerre mindent tudó, mindenható Isten és szerető Atya.
„Uram, Te tudod, hogy mennyire szeretem. Add, hogy ő is észrevegyen engem!” – legtöbbször a saját álmainkra kérjük Isten áldását, esetleg a csalódásoktól akarjuk magunkat megkímélni. – „Istenem, add, hogy ő legyen az igazi!” Örvendetes, ha szeretnénk bízni Isten tökéletes tervében: „Mutasd meg, kérlek, őt szánod-e nekem. De jaj, miből fogom felismerni?” Ahogy az is nehéz, ha a barátaink sorban házasodnak: „Uram, Te látod, milyen egyedül vagyok… Küldj valakit, kérlek…” A megmosolyogtató, elgondolkodtató vagy épp megható kérdések mögött bizakodás, kétségbeesés, belenyugvás és csak Isten tudja, még miféle érzések, indulatok rejlenek.
Nem szeretnék kigúnyolni senkit, nem kételkedem az így imádkozók őszinteségében, sőt, hálás vagyok a bizalomért, mellyel Istenbe kapaszkodnak. Ugyanakkor azt gondolom, nem mindegy, milyen lelkület indít minket kérésre. „Tudod, hogy szeretem.” „Nekem szánod?” „Az igazi számomra?” „Egyedül vagyok…” – én, én, én és megint csak én. Mintha a kapcsolat csak rólam szólna, csak értem lenne. Hogy az én vágyam teljesüljön, hogy én párt találjak, hogy énboldog legyek, hogy én ne legyek egyedül.
Természetes emberi szükségletek ezek, s úgy vagyunk megteremtve, hogy betöltésükhöz másokra – barátokra, családra, társra – van szükségünk. A problémák akkor kezdődnek, ha elfelejtjük azt, hogy apárkapcsolat kölcsönösségen alapul. Szeretni valakit nem (csak) azt jelenti, hogy hevesebben ver a szívem, amikor a közelemben van, vagy hogy boldogság hallani a hangját, megérinteni őt. Szeretni valakit azt (is) jelenti, hogy képes vagyok őt – nem csak az én érzelmeim, elvárásaim alapján – látni és értékelni, megismerni és elfogadni. A szeretet bizalom is.
Mert a másik nem egy tárgy az én személyes világomban, hanem ő is Isten gyermeke. Sőt, a másik nem egyenlő a róla alkotott képemmel, hanem ő is egy ember: összetett személyiség, tele vágyakkal, álmokkal, szükségletekkel. És igen, képes a szeretetre, hogy másokat – s talán pont engem különösen is – boldogítson. A kérdés az, hogy én csak tőle várom el ezt, vagy én is szeretni akarom-e őt. Csak én bízhatok meg benne, vagy bennem is meg lehet bízni? Ettől a kölcsönös bizalomtól leszünk ő és én – mi.
Feke György
Hozzászólások