Úgy gondolom, hogy van egy pont, ahol az egész átbillen, és az ésszel felfogható összefüggéseken túl egy életbevágó érzéssé alakul át a hitünkben. Nevezhetjük megtérésnek is, bár a megtérés lehet racionális döntés is. Amire én gondolok, az inkább egy érzésként vagy élményként írható le. (Mielőtt megijednénk, nem egy élményközpontú hitet szeretnék hirdetni.) Ahhoz, hogy mindazt, amit Istenről tudok – többek között, hogy odaadóan és engem személyesen is szeret, nagyon szeret –, őszinte meggyőződéssel elhiggyem, kell egyfajtaérintés érzelmi szinten is.

Az összefüggések megértése nem feltétele ennek az élménynek, ugyanis jól tudjuk, hogy sokan vannak, akik mindenféle előzetes tudás, tanulmányok nélkül Istenhez fordulnak, akár egy háromnegyed órás prédikáció alatt – csekély bibliaismerettel teljes szívükből hiszik, és biztosak benne, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, aki értük meghalt. Viszont ezután az érzelmi kapocs után – akár megelőzte intellektuális felkészültség, akár nem – mindenképpen a fejlődés kell, hogy jellemezzen minket – az információk terén is, lásd bibliaismeret –, ugyanis az érzelmi szinten történt érintés immár ösztönöz erre.

Mert létezik változás cselekedeti szinten is. Amikor eldöntjük, hogy „keresztyénebbek”, „reformátusabbak” leszünk. Korábban kelünk, többet olvassuk a Bibliát, több alkalmon részt veszünk, megváltozik a nyelvezetünk, öltözködésünk. Mindezek jó dolgok, az egyetlen kérdés, hogy csupán cselekedetek szintjén változunk, vagy a szív szintjén is? Szerintem ez az, ami Jézust is érdekli. Miért mondod, szolgálsz, fizetsz, hordod, hozod, viszed, teszed, nem teszed? Miért? Mi a motivációd alapja?

Sajnos sokszor a gyülekezet a kontextusa annak, hogy kiéljük a teljesítménykényszerünket is. Ez a kényszer abból adódik, hogy még mindig be szeretnénk bizonyítani magunknak, a környezetünknek és Istennek, hogy elég jók vagyunk, hogy elfogadjanak. Rengeteg módon kifejezhetjük (szolgálat, programok, teljesítés), hogy mennyi mindent teszünk „az ügy” érdekében. Egy dolog hiányzik: a kegyelem. A nyugalom és békesség, hogy a világot már nem kell megváltani, ezt már valaki megtette. Sokszor próbáljuk ésszel és erőből megoldani a dolgokat, jól átgondolni, felkészülni, de valahogy a lényeg mégis kimarad: hogy őszintén, a szívünkben megélve hitünket legyünk meghitt közösségben Istennel és egymással.

Úgy hiszem, Isten ajándéka, hogy érzelmi szinten is hinni tudunk, hiszen a hit kegyelmi ajándék is.

Kiss Ábel Lukács