Felkiáltójelként panaszlik az emberek gerincénél az izzadságfolt. A szoba ugyan légkondicionált, de a kulcs épp a tatai Öreg-tavon hajózik a református ifjúsági találkozó külföldi vendégeivel. Sokszor van úgy, hogy nincs semmi, ami enyhülést adna, marad hát a várakozás a kulcsra vagy a naplementére, hogy nem marad örökké ilyen sivatagi a klíma.

Itt vagyunk kétezer-ötszázan, sétáló felkiáltójelek: adj enyhülést, Urunk!

Itt vagyunk kétezer-ötszázan, és annyira kívánom, hogy sétáló felkiáltójelek legyünk, felüdülés ebben a felforrósodott, robbanásközelben lévő világban. Hogy bízni tudjunk ott, ahol hazugság van, hogy az életet keressük, és ne azt, ami bizonyítja, hogy bizalommal élni valójában lehetetlen. Hogy el tudjuk mondani, amit hiszünk: hogy sem élni, se meghalni nem tudunk bizalom nélkül.

Hogy se élni, se meghalni nem tudunk Isten nélkül, aki ránk bízta legbecsesebb kincseit: a teremtett világot, a másik embert, végül Krisztusban önmagát. Ránk bízta, szabad akaratunkra, hogy dönthessünk minden felől jól vagy rosszul. Sokszor rosszul.

Szédelgünk ebben a magát lehűteni nem tudó világban, felizzik, felparázslik az indulat, és ha nem vigyázunk, lángra kap ott, ahol már réges-rég kiölt az aszály minden életadó nedvességet. Add, Uram, hogy akik itt vannak, ne csak felkiáltójelek legyenek, hanem élő víznek folyamai, akik keresik, megtalálják és továbbadják üdítő, életadó jelenléted! Add, hogy ne legyen olyan világégés, amelyet nem olthatnak el, add, hogy ne legyen olyan kiszáradt élet, amelyet ne eleveníthetnének meg a te szavaddal! Add, hogy ők maguk is, a felkiáltójelek, felüdüljenek.

Bagdán Zsuzsanna
Fotó: Dimény András