Van egy lányom. Bízik bennem. Neki ez a viszony – hogy ő bízik, én pedig szilárdan ott állok mögötte, és bízhat bennem – a világ legtermészetesebb dolga. Hat és háromnegyed éves. Nincsenek kérdései, nincsenek kétségei. Egyszerűen hozzám fordul. Akkor is, ha meg kell ragasztani a műanyag póni levált farkát, hiszen nálam nyilván mindig van leváltpónifarokragasztó… Mint ahogy akkor is hozzám fordul, ha az iskolában valaki fellökte. Bízik benne, hogy én majd úgy nézek a kis tettesre, hogy azt is megbánja, hogy valaha a közelébe ment. Az én viszonyom az ő bizalmához már korántsem ennyire kérdés nélküli. Sőt: szinte csak kérdéseim vannak.
Mindennap többször is felrémlik bennem, hol közvetlenül, hol csak egy másik gondolat háttérzörejeként, hogy vajon meg tudok-e felelni mindig az ő bizalmának… Tényleg meg tudok ragasztani majd mindig minden játékot? Tényleg meg tudom védeni mindig minden miniatűr terminátortól? Tényleg tudok mindig az a szilárd, mindig megtartó, mindent megcsináló és mindent elhárító, mindenre képes „kőszikla” lenni, akit ő lát bennem?
Ha nem, akkor vajon mi lesz? Mi lesz, ha egyszer csak tétován visszaadok neki egy kettétört műanyag sellőt, hogy drágám, ez a halfarok és ez a kislány bizony már soha nem tartoznak össze…? Vagy ha bármilyen csúnyán nézek is egy durvuló kisgyerekre, az másnap ugyanúgy fellöki? Mi lesz, ha nem tudok segíteni? Vajon csalódni fog? Vagy abban a pillanatban válik kétoldalúvá ez a viszony, amikor ő már érzi, hogy nem vagyok mindenható, és én ezzel párhuzamosan bízni kezdek majd abban, hogy elnézi nekem, hogy nem tudok mindig segíteni, és még csak meg sem haragszik emiatt?
Az idő dönti el, hogy mennyire tud megbízni majd másokban. Mert az biztos, hogy az egyszemélyes „majd apa…” bizalmi szerepemet hamar fel kell adnom, és biztos, hogy egyre több apró bizalmat helyez majd el mások kezében is. Sőt, sajnos be kell látnom, hogy minél idősebb lesz, annál kevésbé leszek én az, akire minden titkát bízza… Pár év (igen, a kamaszkor), és már én leszek az utolsó, aki bizonyos dolgokról tudomást szerezhet. Vajon mi dönti el, hogy mikor kiben bízunk? Hogy mikor bízunk a szüleinkben, és mikor kezdünk jobban bízni a barátainkban? Mikor nagyobb a csalódás? Amikor rájövünk, hogy a szüleink egyáltalán nem voltak olyan nagyok és erősek, mint amilyennek kicsiként láttuk őket? Vagy akkor nagyobb a csalódás, amikor rájövünk, hogy a barátaink sokkal kevésbé barátaink, mint amennyire annak hittük őket? Amikor már mindkétféle csalódáson túl leszünk, akkor majd vissza tudunk gondolni, és mérlegelni tudjuk, hogy vajon melyik ütött nagyobbat.
Mielőtt azonban teljesen eltöltene a „jaj, de nehéz nekem” érzés, arra gondolok, hogy bármennyire is törékeny az a kép, ami benne él rólam, azért egyvalami nagyon nagy ajándék nekem ebben a helyzetben: hogy van valaki, aki bízik bennem, akinek a bizalma megszolgálására legalább lehetőségem van. Hiszen valószínűleg kevés szomorúbb sors juthat valakinek annál, mintha ő az, akiben soha senki nem bízott olyan nagyon… vagy kicsit sem. Úgy tűnik, bármennyire is sok kérdést vet ez fel, egy már biztos: én már megkaptam ezt az ajándékot. Bennem már bízik valaki. Hogy a jövőben osztoznom kell-e ezen az ajándékon másokkal? Nem tudom. De egyelőre élvezem…
Búss Gábor Olivér
Hozzászólások