Amikor végiggondoltam, hogy nekem milyen hőseim, példaképeim voltak gyerekkoromban, sőt még utána is, meglepődtem, olyan sok eszembe jutott. Most mégsem őróluk írok (ki-ki idézze fel a sajátjait, és mosolyogjon: nahát, ezért a sztárért rajongtam azelőtt? De gáz!), hanem két hétköznapi hősről, a közelmúltból.

Az egyik egy buszvezető. Átlagos külsejű, fiatal sofőr, egy budapesti járaton. Már vége volt a reggeli rohamnak, elkoptak a megállóból az emberek, egyetlen bácsika álldogált ott, kissé céltalanul, elárvulva. Csak akkor vettem észre, hogy vak, mikor gyalogosan odaértem a megálló mellé. Éppen begördült egy busz, páran leszálltak, és szaladtak dolgukra, de nem szállt fel senki. A bácsi csak állt. Mire az egész helyzetet átgondolhattam volna, a sofőr leugrott a járműről, és odament hozzá. Kedvesen megkérdezte: „A 212-es busz vezetője vagyok. Engem tetszik várni?” 
Bevallom, kis híján könnybe lábadt a szemem. A szavaiból áradó kedvességtől, a szégyenkezéstől, hogy én miért nem kapcsoltam gyorsabban, és végül attól, hogy ez milyen szomorú: manapság egy ilyen esettől szinte könnyekig meghatódik az ember, pedig ennek kellene a normálisnak, mindennaposnak, magától értetődőnek lennie. A bácsinak is talán ez lehetett a délelőtt fénypontja: valaki észrevette a szükségét, valakihez bátran odafordulhatott. Magamban kineveztem a vezetőt a nap hősének.

A másik történet. Mögöttem ült a buszon egy hat-hét éves forma lányka az édesanyjával. Orvoshoz utaztak, aki „majd belenéz az orrába és a szájába”. Ennek a kislány nem nagyon örült, de nyugodtan tudomásul vette, hogy bizony, most nincs más választása, ha meg akar gyógyulni. Abba is beletörődött, hogy a vizsgálat előtt nem ehet semmit, mert már otthon megmosta a fogát, és nem tudnak útközben fogkefét venni. Addig ihat egy kis teát, majd a doktor bácsi meglátogatása után kap valamit a pékségből. Az igen okos kislány meglehetősen náthás hangján élménybeszámolót tartott belül ülő édesanyjának a kinti látnivalókról, majd az iskolára terelődött a szó:
– A Petra mondta nekem, hogy ha hívő akarok lenni, járjak hittanra. 
– Ő hittanra jár? 
– Igen, és menjek én is, mert ő már hívő.

Elsőre viccesen aranyosnak tűnt ez a rövidke párbeszéd, megpróbáltam az ablakon kinézéssel leplezni mosolygásomat, de később arra gondoltam, hogy ebben a kis Petrában mekkora lélek lakozik. Bátran hívja – a feltételezhetően erkölcstanra járatott – osztálytársát, nem tart semmitől. Sem kinevetéstől, sem lehülyézéstől, egyszerűen csak gyermeki bizalommal fordulva a másikhoz, elmondja a lényeget. Ő már hívő. És ez a kis náthás is legyen az, mert ez jó dolog. Végső soron ez a lényeg. Elmondani, hogy igen, gyere te is, mert itt valami jó történik. Ezért hős és példakép az én szememben Petra, akkor és ott ő volt az, akinek szólnia kellett, és meg is tette. Így hívunk mindenkit a Csillagpontra: gyere te is, mert valami jó történhet veled.

Jezsoviczki Noémi