A bizalom okaival, hatásaival a társadalomtudományok egész sora foglalkozik: a politikatudomány, a szociológia, a közgazdaságtudomány vagy akár a jogtudomány. Néhány évtized óta a pszichológia is felsorakozott a többiek mellé, és elsősorban a kapcsolatokban megmutatkozó bizalmat, illetve mint személyiségjellemzőt kutatja.

A bizalom fogalmát több szempontból is próbálták már definiálni. A tavaly elhunyt LaRue Tone Hosmer amerikai kutató A menedzsment etikája című, 1991-es összefoglaló munkájából tudható, hogy a fogalom felfogható egyrészt egyéni elvárásként, mely szerint egy esemény szerencsés, kívánatos kimenetelében hisz valaki. De a bizalom tekinthető interperszonális kapcsolatnak is, ahol a sebezhetőség kölcsönös elfogadása a központi tényező, amely alapján a kapcsolatban szereplő személyek kiteszik magukat annak a veszélynek, hogy a másik akár kárt is okozhat nekik. A bizalom ugyanakkor lehet egy társas struktúrák által alkotott jelenség, amelynek célja, hogy biztosítsa a szavahihető, megbízható viselkedést.

Az egyes megközelítéseket Hosmer alapján így lehetne összefoglalni: a bizalom a társas kapcsolatokban az egyén részéről megmutatkozó pszichológiai jelenség, amelynek lényege az abban való hit, hogy a másik úgy fog megnyilvánulni (viselkedni, érezni, gondolkodni) velünk szemben, ahogyan azt várjuk tőle. Tehát a bizalom egy attitűd, elvárás a másik irányába, a másik viselkedésére vonatkoztatva.

Az ősbizalom

A bizalommal foglalkozó szakértők egyetértenek abban, hogy az említett bizalom nem a külvilágtól függ, hanem a világhoz és önmagunkhoz való viszonyunk első pár életévünkben alapozódik meg. Így az is, hogy pozitív vagy negatív elvárásaink vannak a világgal szemben, optimisták vagy pesszimisták vagyunk-e, illetve tudunk-e bizalmat szavazni másoknak. A gyermeki fejlődés e korai időszaka azonban a pszichológiai kutatás számára rendkívül nehezen hozzáférhető.

A tudósok többek között a hipnózis és a pszichoterápia segítségét vehetik igénybe, amelyek aktivizálják és megoszthatóvá teszik a tudatosan fel nem idézhető korai kapcsolati élményeket. Ezek világítanak rá ugyanis arra, hogy milyen az adott személy alapvető beállítottsága önmagával és a világgal szemben: bizalomra épülő, és ezáltal együttműködést preferáló, vagy bizalmatlan, ezért versengésre vagy folyamatos, ellenségeskedő védekezésre van beállítódva – olvasható Kőváry Zoltán pszichológus, egyetemi adjunktus az ősbizalomról szóló, a HVG Pszichológia magazin 2013-as őszi számában megjelent tudományos cikkében.

A nyolc szakasz

Az említett korai időszakhoz kapcsolódik a 20. századi pszichológia egyik legnagyobb hatású alakja, Erik Erikson elmélete, aki már az 1950-es években kifejtette, hogy az én fejlődésének legfontosabb sajátossága, hogy közösségbe ágyazódik. Az 1994-ben elhunyt német származású amerikai pszichológus úgy vélte, hogy a személyiség fejlődése egész életen át tartó folyamat, amelyben nyolc szakaszt különített el. Minden szakasz végén az egyén a fejlődési kihívások miatt krízisbe kerül. E fejlődési válságok megoldása többek között attól függ, hogy a kisgyermek, majd a felnőtt hogyan tud együttműködni környezetével.

Az első válság Erikson szerint az ősbizalom és a bizalmatlanság konfliktusa, amely egész későbbi életünket meghatározza. A bizalom sokoldalú jelenség: egyrészt tartalmazza az érzést, hogy rábízhatom magam az engem gondozóra, aki folyamatosan jelen van és rendelkezésre áll. Másrészt bízhatok saját magamban, hogy szervezetem képes megbirkózni az igényeimmel és a belső késztetéseimmel. Harmadrészt azt is jelenti, hogy reményt jelentek a rólam gondoskodók, legtöbbször a szüleim, rokonaim számára. Ebből az alaptapasztalatból alakul ki a hit képessége (hit magamban és másokban, hit Istenben és a gondviselésben).

A hit képessége pedig aztán az életben alapul szolgál a többi fejlődési kérdés (önállóság, teljesítmény, intimitás) megoldásához. Ha nem sikerül az ősbizalom megteremtése, a személyiség a bizalmatlanság kiváltotta szorongások elleni folyamatos védekezésre fog épülni, amely lehet érzelmi izolációra való hajlam, önfelnagyító pöffeszkedés, a kapcsolatokat aláásó, gyanakvó cinizmus vagy agresszív támadókészség – olvasható Kőváry Zoltán cikkében.

Elmeolvasás

Erikson szerint az anya a gondoskodás révén biztosítja a csecsemő számára a biztonságot és egyúttal a szociális környezetébe vetett bizalmat. Az anya rá tud hangolódni kisbabájára: észreveszi és kielégíti szükségleteit, legyenek azok testi igények, mint az éhség vagy az álmosság, illetve lelkiek, mint például a félelem. Ennek a bizalomteljes kapcsolatnak az eredményeként kialakul a személyiségre általában jellemző bizalom. Ez a kétéves korig kialakult bizalom az, amely megmutatkozik az élet későbbi szakaszaiban is: a személy nyitottabb lesz, megbízik társaiban. Ennek ellenkezőjét tapasztaljuk a következetlen gondozás, a hiányos biztonság esetében. Ilyenkor a gyermek nem bízik közvetlen környezetében, az anyában és ezt a későbbiekre is vonatkoztatja. Az elhanyagoltság és reménytelenség csecsemőkori érzése alapozza meg a felnőttkori bizalmatlanságot.

De vajon mi határozza meg, hogy személyiségünk fejlődése a bizalom vagy a bizalmatlanság irányába fog megindulni? A lélektani meghatározók közül elsősorban az anya-gyermek kapcsolat, a kötődés minősége a meghatározó, amelynek hatása még felnőttkorban is biztosan kimutatható. A világhírű magyar származású pszichoanalitikus, a Nagy-Britanniában élő Peter Fonagy kutatásai szerint a biztonságosan kötődő gyermekeknél hatékonyabban működik az „elmeolvasási” képesség, vagyis az, hogy a másikat (többek közt reánk irányuló) vágyakkal, vélekedésekkel rendelkező személyként értsük meg, ami segíti a társas alkalmazkodást. Az elhanyagoló vagy bántalmazó szülőkapcsolat nyomán az elmeolvasási képesség legátlódik (hogy a gyerek ne észlelje a szülő rá irányuló megsemmisítő haragját), érzelmi deficiteket okozva, vagy épp ellenkezőleg, hiperaktívvá válik. Ez utóbbi esetben a megbízható érzelmi visszajelzések hiányában az illető állandóan a másik „hátsó” szándékait fürkészi, sokszor az önmagára vonatkozó negatív tartalmak után kutatva. Ez alapja lehet az önbizalom hiányának és a másokkal szembeni bizalmatlanságnak.

Okék vagyunk

Erikson és Fonagy mellett más lélekbúvárok másfelől közelítették meg a bizalom kérdését. Thomas Anthony Harris amerikai pszichiáter 1969-ben jelentette meg világhírű bestsellerét: I’m OK-you’re OK (Én OK vagyok – te OK vagy). Írásában kifejti, hogy az emberek különböző léthelyzetekben élik mindennapjaikat, és ez léthelyzet a bizalom kérdését is felveti. A bizalom, mint önbizalom és a másik fél iránti bizalom a léthelyzetekben különbözőképpen alakul, Harris szerint így:

A négy léthelyzet:

1, nem vagyok OK / OK vagy
Harris szerint az első léthelyzet az, amibe mindnyájan beleszületünk. Újszülöttként, csecsemőként ki vagyunk szolgáltatva a környezetünknek, amely gondoskodik rólunk, hiszen mi magunk erre nem vagyunk képesek. Megtapasztaljuk, hogy másokkal minden rendben van, bízhatunk bennük, azonban velünk semmi sincs rendben, hiszen nem vagyunk képesek azokra a dolgokra, mint mások.

2, nem vagyok OK / nem vagy OK
A második léthelyzet akkor alakul ki, amikor a környezet nem cirógatja tovább a csecsemőből kisgyermekké, később felnőtté váló egyént. A kisgyermek megtanulja, hogy a környezet nincs rendben a továbbiakban, de azt érzi, hogy ő maga sincs rendben. A helyzet teljesen reménytelen számára, a személy senkiben sem bízik, még önmagában sem.

3, OK vagyok / nem vagy OK
A harmadik léthelyzet a pszichopaták léthelyzete, akik senkiben sem bíznak, csak önmagukban. A léthelyzet akkor alakul ki, amikor a gyermeket a csecsemőkor után brutális, bántalmazó szülők nevelik fel. Ebben az esetben a gyermek „nyalogatni kezdi sebeit”, és önmagát vigasztalja. Így megtanulja, hogy a környezet nincs rendben, de ő maga rendben van, hiszen vigasztalást nyújthat saját magának.

4, OK vagyok / OK vagy
Ez az egészséges léthelyzet tudatos döntés eredménye. Az előző helyzetek tudattalan mechanizmusok során jönnek létre. A negyedik léthelyzet, amikor „én rendben vagyok, és te is rendben vagy”, azzal az élménnyel kell, hogy párosuljon, hogy felfedezzük saját rendben-lévőségünket és úgy döntünk, hogy minden rendben van. Tulajdonképpen önbizalomra teszünk szert amellett, hogy másokba is bízunk.

Harris elmélete alapján azt mondhatjuk, hogy a bizalom/bizalmatlanság tudattalanul alakul ki a környezetből szerzett pozitív illetve negatív élményeink alapján. Az önbizalom és a bizalom együttese azonban tudatos döntésünk eredménye lesz.

Oxitocin kérdése

Az előbbiek alapján pláne úgy vélhetjük, hogy a bizalom és a bizalmatlanság olyan emberi tulajdonságaink, amelyekért kizárólag neveltetésünk és családi hátterünk felelős. Mostanában egyre több molekuláris pszichológia kutatás lát napvilágot, ahol az oxitocin nevű hormon az emberi társas magatartásban betöltött szerepét igyekeznek tisztázni. Az agyunk aktivitását vizsgáló kutatásokból tudjuk, hogy a vér oxitocinszintje megemelkedik olyan társas helyzetekben, amikor bizalmat élünk át. 

Számos hatása ismert már, mint az anya-gyermek kötődésre, a bizalomra, valamint az érzelmeink szabályozására gyakorolt hatása. Az oxitocin hatására kevésbé félünk attól, hogy becsapnak, így az erősíti az együttműködésre való hajlamot. Az utóbbi évek amerikai kutatásaiból kiderült, hogy ha oxitocint fecskendeznek be kísérleti alanyoknak, akkor azok ismeretlen arcokat vonzóbbnak és megbízhatóbbnak ítélnek, mint a kontrollcsoport. Az embertársaink iránt érzett bizalom, vagy annak hiánya az oxitocin nevű agyi hormon segítségével tehát alaposan befolyásolható. Mindez új utat nyit a bizalom további kutatásában.

Sindelyes Dóra