Negyvenöt perc, nyolc sajtós munkatárs és önkéntes, egy fullasztóan meleg sátor ventillátorokkal felszerelve. A sátor két felébe zárva, elválasztva a csoport másik felétől.Számtalan lakat, amelyeknek nem ismerjük a kódjait. Hogyan jussunk ki? Hogyan jussunk el egymáshoz?

Elsőként lépek a sátorba, körülnézek. Sherlock Holmes biztos azonnal felfedezné azokat, amiket mi hosszas keresgélés után találunk csak meg. Mi viszont egymásra is figyelünk. Bezártak minket, ki kell jutnunk. A játék neve Exodus. Isten népe is elég tehetetlennek érezhette magát, amikor bolyongtak a pusztában, nem találták meg azt az utat, amin célhoz érhettek volna.

„Itt van egy újabb jel!”

„Itt vannak feliratok!”

„Gyuri, te ismered a zászlókat, ugye?”

Egymásra utaltság – egymásra hangoltság. Szép lassan mindenki megtalálja a hozzá legmegfelelőbb szerepet. Mikor beléptünk a sátorba, semmit sem tudtunk. Nem voltak támpontjaink. Csak a célunkat tudjuk: kijutni a bezárt helyről. A cél azonban nem lehet kizárólagosan fontos, egymásra kell figyelnünk.

Egyre több kód törik fel, egyre közelebb jutunk a megoldáshoz. Közben újra gyerekek leszünk: dobálózunk, játszunk, nevetünk. Mindjárt kijutunk. Már csak egy utolsó feladat, egy utolsó kód kell. Ahogy a híres angol detektív megoldja a rejtélyeket a történetek végére, úgy mi is felgöngyölítettük a lakatok kódjait. Mosolygunk, sikerélménnyel vagyunk tele. Izgalom, fejtörés, játék. Ennél több nem kellett. Vagy mégis? Egyedül nem ment volna. Elgondolkodtam, mielőtt elindultunk, miért van szükség ilyen nagy létszámú csoportra. Bárhogy is, de szükség volt rá, mindenkire. :)

Feke Eszter
Fotók: Dimény András