Hogyan lesz kínzó igyekezetünkből, magunkért váltságot adni kívánó törekvéseinkből bizalommal és örömmel adott hálaáldozat? Erről beszélt Molnár Sándor külső-kelenföldi lelkipásztor a Csillagpont harmadik estéjén.
A bizalom definíciója
London, 1940 ősze. A német bombázókat éjjelente vetik be a város felett, romokat, tűzvészt és halottakat hagyva maguk után. Egyik éjjel a kertvárosban felvijjognak a szirénák, apja és kisfia rohannak a kert végében lévő óvóhely felé a sötétben, de a robbanásokból, a felvillanó fényekből az édesapa tudja, hogy semmi esélyük odaérni, így egy bombatölcsérbe ugrik. Kisfia riadtan áll a gödör szélén, körülötte sivítva repülnek el a repeszek. „Ugorj, fiam!” „Nem merek, nem látlak téged!” „Ugorj!” – mondja az apa, felemelve kezeit – „Én látlak téged.”
A Google százegyezer találatából, amelyet a bizalom kifejezésre ad, a következő definíció állítható össze: a bizalom a hit abban, hogy egy személy vagy egy esemény az elvárásainknak megfelelően fog viselkedni vagy történni. – Ez a meghatározás a vallás lényege is: bízom, hogy Isten tetteim általam vélt és remélt mértéke szerint cselekszik. A vallás egy problémára adandó válasz – a probléma pedig Isten és ember távolsága, amely lelkiismeret-furdalásban jelenik meg – mondta az igehirdető. Az ember le akarja győzni rossz lelkiismeretét, és váltságdíjat akar adni Istennek. Így lesz a vallásból bizonytalan kimenetelű létramászás, „hiszen senki nem válthatja meg magát, nem adhat magáért váltságdíjat Istennek” (Zsolt 49,8).
A „bízom, hogy” lélektana
Miért akar az ember váltságdíjat adni? Miért voltak még a legtávolabbi szigetek lakóinak is kidolgozott vallási rendszereik? Mert az embert megoldást keres arra a problémára, amelyet Pascal Isten alakú űrnek nevez, és amely vákuumként szippant be pótlékokat: dédelgetett kutyát, szerelmeket, ájulásig végzett munkát. Van, aki az egész életében törekszik felfelé a létrán a cél felé: mindenáron be akarja tölteni ezt az űrt, fokozatos felfelé haladva az üdvösség felé. – A keresztyénség is lehet ilyen létramászás, a lelkiismeret-furdalás feloldására tett kísérletek összessége: bízom, hogy eleget tettem azért, hogy Istenhez jussak. Még érzem az űrt, de bízom, hogy majd lesz, ami betölti – tette hozzá Molnár Sándor.
Hogy lesz az üdvösség a létramászás végén? A létramászó azt mondja, nem tudom. – Ki akar egész életében küzdeni, de mégis bizonytalanságban élni? – tette fel a kérdést az idehirdető. – Bízom, hogy elérem a célt, de felérve kiderül, hogy tévedtem, mert Isten nem úgy viselkedik, ahogyan azt én elvárom tőle. Ez a megfelelés, a magamért való váltságadás, a „bízom, hogy” lélektana.
Létramászás más motivációval
A „bízom, mert lélektana” is létramászás, megváltozott motivációval. – Minden más vallásban mászni kell a létrán, néha szörnyű dolgokat megtéve – az evangélium szerint viszont maga Jézus a létra, aki az élő Isten jelenlétébe emel minket, akiben Isten maga lépett közel az emberhez, leszállva életünk mélységeibe. Ő az üdvösségem garanciája, aki miatt az üdvösség bizonyosságában élhetek. Miközben a szívembe fogadom őt, megértem, hogy ő a puzzle utolsó darabja, aki betölti a bennem tátongó, Isten alakú űrt. A „bízom, mert” gondolatában többé nem engesztelő-, hanem hálaáldozatot hozok Istennek, így kapaszkodva felfelé a létrán, nem félve a zuhanástól, mert tudom, hogy van, aki felülről biztosít engem – fogalmazott Molnár Sándor.
Ha valaki eljut addig, hogy hálát tud adni az üdvösségért, és így kezd Isten útján járni, megérti, hogy semmi nem sodorhatja le Isten tenyeréről. A Krisztusban nekünk adott garancia életünk minden területére kiterjed, de ez nem könnyelművé, hanem hálássá tesz minket. Az úton, amelyet Istennel járunk, megtapasztaljuk, hogy életünk angyali kör, amelyben egyre jobban rá bízzuk magunkat, így egyre több olyan megtapasztalásunk lesz, amelyek miatt még mélyebben rábízzuk magunkat. – Létrát mászunk, de többé nem rettegve, hanem előlegünk tudatában önként és szeretettel közeledve Istenhez, az Úr nagyobb mosolyához – mondta Molnár Sándor.
Az Úr nagyobb mosolyát aztán fennállva tapsolta meg a kétezer-ötszáz fiatal – ez a nagyobb mosoly volt Kulcsár Tamás és Győri Zsófia arcán. A fogyatékkal élő fiú és táncosa kontakttánccal mutatták meg, milyen az, amikor feltétel nélkül bízva olyan táncot táncolunk el a világ előtt, amelyre magunktól sosem lettünk volna képesek.
Szöveg: Bagdán Zsuzsanna - Fotók: Dimény András
A jelszó: áldás, békesség
Nagy élmény itt lenni közöttetek – mondta köszöntőjében Novák Katalin államtitkár, aki egy történetet osztott meg 2012 jéghideg, mégis forró hangulatú decemberéből, amikor hallgatók tömegei tüntettek az utcán. Egy feszült hangulatú megbeszélés végén, amelyet Balog Zoltán emberierőforrás-miniszter kezdeményezett a tüntetőkkel, az egyik résztvevő így köszönt el a kézfogáskor: Áldás, békesség! – Ezzel a két szóval azt üzenték: van közös nyelvünk, van esély a párbeszédre – mondta az államtitkár asszony, aki hozzátette: a kormánynak kötelessége támogatni azokat a rendezvényeket, amelyek segítenek abban, hogy a fiatalok bízni tudjanak magukban, az egyházaikban, az országban.
Nézzétek vissza az áhítatot:
Hozzászólások