Láttam már ezt a táncot nagyszínpadon. Gondoltam, mennyire csodálatos közeg a tánc, amelyben még az is szép lehet, amit csúnyának szoktam látni. Milyen kevés mozdulat kell hozzá, és milyen nagy méltóság. Meleg volt, rohantam, de értékeltem gondozó és gondozott produkcióját, noha nem vágott mellbe.
Aztán a Csillagpont nagyszínpada előtt, amelyre fellépett Kulcsár Tamás és Győri Zsófia, mindenki felvette a napszemüvegét, pedig senkinek nem tűzött a szemébe a nap. Illetve dehogynem: kettejük rövid táncán a világ világossága ragyogott át. Az élő hit adta bizalom, amely nem valami célból, hanem valami okból van, tart meg, egyenesít ki ferde végtagot, simít össze gyengét és erőset, feketét és fehéret, és már nem tudom, ki segít kit, ki hordoz kit, hogyan kapaszkodik össze ez a két ember, bennük én magam Istennel, aki hordoz, felsegít, nyomoromat, botladozásomat a világ legszebb táncává teszi egy ölelés.
Láttam már ezt a táncot nagyszínpadon, de nem láttam még soha kétezer-ötszáz embert sírni, majd fennállva, hosszan, meg-megerősödve tapsolni.
Sosem láttam még olyan szépet, mint Tamás mosolyát, amikor meghajolt.
Sosem éreztem még magam ennyire közel a mennyek országához, ahol örülnek mindenkinek, aki sebei, gyengeségei, képtelensége teljes tudatában, mégis mindezek ellenére beleáll Isten ölelésébe, és elindul – lép, jár, felemelkedik, könnyűvé válik, mint a sóhaj.
Hogy ennyire szép Isten mosolya, ami felragyog azon, aki engedi magát felemelni.
Bagdán Zsuzsanna
Fotók: Dimény András
Hozzászólások