Ennek már tizenegy éve.  Mostanában újra többet vezetek, és valóban naponta akad olyan eset, amikor ki kell védeni valaki hibáját. Múltkor egy fordítva bekötött pótkocsis teherautóét, ami egyfolytában jelzett, csak épp azt nem, amit akart. Másfelé indexelt, mint amerre fordult, és nem volt féklámpája. A legsűrűbben a felezővonalat túllépők elől kell „lementeni magamat” a padkára, én meg dünnyögöm magamban: „ki van jelölve a helyed...” Tegnapelőtt hazafelé  menet jól beragadtam, mert az út mindkét oldalán úgy parkoltak az autósok, hogy belógtak a kocsik útra. Egy óra múlva, amikor arra sétáltunk, láttuk, hogy helyszínelnek épp ott: baleset történt.

Sokat gondolkodtam magamban, mit jelent nekem a KRESZ-ben a bizalmi elv. Ami alapján azt kéne vélelmeznem, hogy mindenki, aki az úton van, ismeri és betartja az ide vonatkozó szabályokat. Önmaga és mások érdekében is. Sajnos, erősen megrendült a bizalmam a közlekedő sofőrtársakban és a bizalmi elv létjogosultságában. Néha, mire hazaérek, úgy érzem magam, mint Rambo, aki hazatért az esőerdőből, ahol mindenfélével megverekedett. Pedig valaha kikapcsolt a vezetés. Kedves ismerősöm mesélte, hogy ő már nagy kreativitásra tett szert abban, hogy hogyan kerülje el azt, hogy vezetnie kelljen.

De melyik területen ne mondhatnám ezt el ugyanígy: a kapcsolatoknak – legyenek azok barátságok vagy akár párkapcsolatok – szintén úgy vág neki az ember, hogy azt reméli, az íratlan szabályokat mindenki betartja, majd ráeszmél: ahány ház, annyi szokás és annyi szabályrendszer. Mondjuk másnak egészen mást jelent a hűség vagy a béke, esetleg szerinte teljesen evidens a más kárán boldogulni. Vannak, akik egy-két rossz tapasztalat után már ki sem mennek az útra. Kár hogy nincsen magánéleti KRESZ, bár nem gondolom, hogy azt többen tartanák be, mint a közútit.

És főleg a hitünk útjai vannak tele ilyen balesetekkel. Emlékszem gyerekkoromból arra, amikor először jártak a falunkban kis egyházak házalói. Az egyik osztálytársam azt mesélte, hogy a szomszédba kiabált segítségért, mert nem fogadták el tőle, amikor azt mondta, nincsenek otthon a szülei, hanem rányomták az ajtót, be akartak menni. Ha valaki egyszer visszaélt a bizalmammal és túlzottan átnyomult az én területemre: helyettem akart dönteni, úgy akart belőlem bűnbánatot, nyelveken szólást, adományt, vagy bármit kicsikarni, hogy abban nem hagyta meg nekem a saját sávomat (hívjuk ezt szabad akaratnak), én onnantól önvédelemre rendezkedem be. Akkor is, ha az a valaki egy szélsőséges kisebbség tagja, és nem sok az esélye annak, hogy még egy hasonló kopogjon az ajtómon. Mégis inkább megalkotom a magam istenképét és hitvilágát otthon, akkor is, ha tudom, hogy ez fals, és éhezem a közösséget, de nem mozdulok ki, mert akkor kitenném magam a vallási ámokfutók hadának. Megmondóembereknek, manipulátoroknak, fentről beszélőknek vagy becsapottaknak.

Szóval akkor fogok tudni igazán jól vezetni, amikor már mások hibáit is ki tudom védeni. Akkor leszek jó, ha a másik hiányosságait, rossz szokásait, sérüléseit, vagy egyszeri hirtelen rossz döntését is el tudom fedni. Fölülírni az előző rossz tapasztalatok nyomait. Akkor leszek jó sofőr, barát, társ és hívő is. Ha magam építem újjá a bizalmi elvet. Szeretnék fair vezető lenni.

Bella Violetta