Örülök, hogy Bogi tegnap írt a Germanwings katasztrófájáról, a pilótáról, aki minden bizonnyal a katasztrófát okozhatta. Hadd foglalkozzak most én is a témával, pontosabban a bizalommal, ami minden ilyen hír után megrendülni látszik.

Merthogy amikor felszállsz egy repülőre, akkor végérvényesen és visszafordíthatatlanul rá bízod az életedet a repülőt vezetőkre, a légi forgalmat irányítókra, a gépet a felszállás előtt megvizsgálókra.

Én pontosan ezért utálok utazni vonaton, buszon, repülőn. Általában nem is teszem, marad az autó (de jó, hogy megtehetem!), a bicikli, a gyaloglás. Utálom, hogy egy más által vezetett gépen nem én irányítok, hogy nem akkor indulok, amikor én akarok, hogy nem oda érkezek, ahová akarok, hogy nem úgy és annyival megyünk, ahogyan én szeretném. Nehéz megbízni a másikban, vagy éppen a technikában, egy ilyen tragédia pedig még inkább alátámasztja előtörő bizalmatlanságunkat. Persze, azt nem állítom, hogy holnap senki nem fog repülőre szállni, sőt, a tragédia másnapján több ezer gép emelkedett a levegőbe, és landolt is biztonságosan. Mégis, egy-egy ilyen eset elég lehet ahhoz, hogy meglévő gyanakvásunk tovább erősödjön.

Pedig az esetek többségében oda is érsz, ahová indulsz. Különösen repülővel megbízható az utazás, az ilyen megszokott útvonalakon, minőségi légitársasággal soha nem történt még tragédia. A pilóták 99%-a normális ember, akik rengeteget dolgoztak azért, hogy utasszállítót vezethessenek. Ám most mégiscsak meginog valami, legalábbis ezerszer eszünkbe jut majd repülés előtt, vajon mi történik, ha a pilóta súlyos depresszióval kezelt, vagy éppen az Iszlám Állam rajongója, esetleg valamely titkosszolgálat tartja sakkban családja elrablásával…

Az ember mellett ráadásul itt a technika is csődöt mondott: soha nem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű kijátszani egy repülőn a biztonsági előírásokat. Amíg a pilóta elment a mosdóba, a másodpilóta magára zárta az ajtót, amit kívülről lehetetlen volt kinyitni. A kopogásra, dörömbölésre nem érkezett válasz, a nyitó kódot pedig blokkolta. Majd lenyomta a kormányt. Ennyi.

Bár a vizsgálatok még tartanak, elég valószínű, hogy a másodpilóta elmeállapota vezetett a repülő tragédiájához. Legalábbis, ha hinni lehet a hivatalos tájékoztatásnak. Sajnos az is a bizalomvesztés része, hogy komolyan elgondolkodunk azon, vajon a hatóságok igazat állítanak-e, és nem valamiféle terrorszervezet megbízásából, vagy fenyegetése miatt tette Andreas Lubitz, amit tett. (Ha pedig mégis igaz a hír, vajon nem kellett volna az orvosoknak hivatalból értesíteniük a pilóta munkaadóját?)

Andreas Lubitz megölt százötven embert. A maláj gép pilótája elvitt valahová több százat. Ukrán szakadárok lelőnek egy utasszállítót, miközben senki nem érti, mit keres egy háborús övezet felett egy polgári repülőgép.

Szinte már semmin sem csodálkozunk, a leghihetetlenebb elképzelések is valósággá válhatnak, a bizalmatlanság pedig a mindennapjaink részévé vált, leszivárgott hozzánk.

Roosevelt elnök hazudott, amikor váltig állította az elnökválasztási kampányban, hogy az USA nem fog belépni a második világháborúba. Aztán hazudott Tony Blair brit miniszterelnök, amikor azt állította, hogy Szaddam Huszein iraki diktátor tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik. A legképtelenebb feltételezések látnak napvilágot 9/11 körül. Tényleg az orosz szakadárok lőtték le a Malajziába tartó gépet? És tényleg úgy történt az ukrán forradalom, ahogyan azt a média tálalta?

Hallgatjuk, olvassuk a híreket, a gondolkodó állampolgár közben azon morfondírozik, vajon hol az igazság? Már-már elhisszük, hogy függetlenség, valóság nem léteznek, tények és igazság helyett csupán az érdek az, ami szent, mindig és mindenhol a megrendelő, a tulajdonos akarata érvényesül. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mi csupán játékszerek vagyunk ebben a játszmában.

Csődöt mond a technika, csődöt mond az ember. Tragédia mind, külön-külön, de együtt is. Mégis, számomra az egyik legtragikusabb, amikor csődöt mond maga a rendszer, amikor elveszíted a bizalmad az intézményben, amire támaszkodtál.

„Kész szerencse”, hogy a rendszeren, technikán, emberen kívül mégiscsak van kiben bíznunk. 

Székely Attila, reposzt.hu