Három héttel néztem el a szakdolgozatom leadási határidejét. Igazából nem nagyon izgattam magam miatta, vagy épp túlságosan is: halogattam az egészet, ezért történhetett meg ekkora malőr. Amikor rájöttem, hogy pontosan ugyanennyi időm van a megírására is, eszeveszett gyorsasággal vágtam bele a témaválasztásba, szakirodalom-keresésbe, a gondolkodásba és a konzulensem felkeresésébe. A tanárom megértően fogadott, pedig nem érdemeltem ekkora irgalmat. Azt mondta, késő este vagy kora reggel is felhívhatom vagy írhatok neki, ő készen áll, hogy segítsen. Egy közeli városban találkoztunk, hogy ne veszítsek időt az utazással a vidéki főiskolára jövet-menet. Meghagyta: ha az intenzív kutatás közben rájövök, hogy más műveket is kell elemeznem vagy valamelyiket el kell hagynom, szabad kezet kapok.

Lázas munkámban letisztult az utam: az utolsó néhány napban már pontos terv szerint haladtam. Két nappal a leadási határidő előtt egy napom volt arra, hogy kipróbáljam, át tudom-e ültetni az elméletet gyakorlatba, tudok-e a bemutatott modell alapján műveket elemezni. Ha itt elakadok, tudtam, hogy vége. Nehezen vágtam bele abba a délelőttbe, féltem. Ceruzát vettem a kezembe, kinyitottam a novelláskötetet, elkezdtem olvasni… Emlékszem az érzésre, amikor az első néhány példára rátaláltam, és még elemezni is tudtam azokat.

Már csak azon aggódtam, hogy nehogy elússzak az idővel. Sápadtan, elcsigázottan, szinte hideg verítékkel dolgoztam. Nagyon jólesett Anyukám támogatása, vagy az, ahogy a nővérem beállított süteménnyel és naranccsal, és aztán magamra is hagyott.  

Másnap vasárnap volt, gyönyörűen sütött a novemberi nap. Már könnyebb szívvel, de még mindig izgatottan azon tépelődtem, vajon elég lesz-e az idő. Ránéztem a napi Igére, ami akkor ez volt: „Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be” (Jelenések könyve 3. fejezet, 8. vers). Hála és reménység töltött el: Isten megmondta, sikerülni fog.

Egész nap fogalmaztam, ebben már volt rutinom. Éjjel a módszertani fejezetet kellett kidolgozni, szinte az ájulás szélén voltam ekkor, egy barátnőm üzenetei tartották bennem a lelket. Reggelre elkészültem. E-mailen elküldtem a nyomdába a kéziratot, majd felültem egy távolsági buszra, és mire érte mentem, ott várt rám a bekötött szakdolgozatom.

Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni azt a három hetet. Nem lett volna szabad halogatni a munkát, lehetett és kellett is volna másként csinálni. Mégis, ez a reménykedéssel, csüggedéssel, fáradtsággal, újrakezdéssel, izgalommal teli pár hét megmutatott valamit. Azt, hogy amire Isten igent mond, az úgy lesz. Én a magam részéről próbáltam mindent megtenni, de az engem körülvevő emberek szeretete, teherhordozása, az erőm megújítása, a bátorság, az egész sikere Isten munkája volt. Önerőből nem ment volna.

Valójában mindannyian kifutottunk az időből. Olyannyira lehetetlen a helyzetünk, hogy azután születtünk meg, mikor még lehetett volna jól dönteni. Arra gondolok, hogy az ember elszakadt Istentől, Ő mégis megmondta: meg fog menteni minket. Mint én az utolsó pillanatban akkor ősszel, belekapaszkodhatunk Isten szavába. Az Igébe, ami az igazságról beszél, és aki eljött közénk, sőt, ma is velünk van. Istennél a lehetetlen lehetséges, és nemcsak mert mindenható, hanem azért is, mert ennyire szeret. Érdemes bízni abban, amit mond, mert Ő maga rá a fedezet.

Jakus Ágnes