„A tegnapi előadásban voltak vicces részek. Ma egy szomorú témáról lesz szó, a csalódásról. Erről pedig nehéz viccesen beszélni, de remélhetőleg a végére lesz feloldás” – hangzott el a Csillagpont második főelőadásának bevezetőjében. Ennek ellenére a lelkipásztornak mégis sikerült felébresztenie a még álmos résztvevőket. A rákoskeresztúri lelkész a csalódásról szóló dalokból idézett, s példákkal illusztrálta: népszerű téma ez a művészetekben is. „Ebből is látszik, ha csalódunk, van kihez fordulnunk. Az a baj, hogy ilyenkor mindenkihez fordulunk, csak Istenhez nem. Főleg, ha benne csalódunk.”

Torzult valóság

Mindenkinek vannak csalódásai. Mindegy, mennyi idős, honnan jött. Elkerülhetetlen, hogy csalódásokkal találjuk szembe magunkat. Ezek pedig igazán nagy sérülést okoznak bennünk. Eltorzul a képünk a világról, másokról, önmagunkról, még Istenről is.

Sokszor az egyházzal kapcsolatban is érezzük ezt a csalódottságot. Ez kiábránduláshoz vezet, a kiábrándulás pedig cinizmust szül – magyarázta az előadó. Azt viszont látnunk kell, hogy Isten jelen van az egyházban. Munkálkodik benne Szentlelke által. Érthetetlen, de minket választott ki arra, hogy hirdessük Őt a világban. Mi pedig tökéletlenek vagyunk. Az egyházat emberek alkotják. „A két évvel ezelőtti Csillagpont egyik főelőadásán elhangzott, hogy ti nem az egyház jövője, hanem az egyház jelene vagytok. Legalább ti ne legyetek cinikusak az egyházzal kapcsolatban” – kérte a fiatalokat Sóskuti Zoltán.

Nemcsak másokban, de nagyon sokszor önmagunkban is csalódunk „Ez pedig nagy defektusokkal járhat. Elhitetjük magunkkal, hogy milyen nagy lúzerek vagyunk.” Nagyon sokszor meg tudjuk magyarázni, másokra fogjuk, csak hogy ne mi legyünk a hibásak – magyarázta az előadó. Ha viszont szembenézünk magunkkal, annak nagy ereje van: megtanulunk másoknak is megbocsátani. Amint látjuk, hogy mi sem vagyunk különbek másoknál, könnyebben engedjük el a többiek hibáit is.

Nemcsak emberekben lehet csalódni, előfordul, hogy Istenben csalódunk. Nem tudjuk értelmezni, hogy mit csinál. Isten perspektívája teljesen más, mint ahogy mi látjuk önmagunkat. „Vannak olyan helyzetek az életünkben, amikor azt mondjuk, hogy Isten viselkedése innentől kezdve nem védhető, nem lehet megmagyarázni, amit csinál. Ilyenkor a hitünk, az életünk alapja kérdőjeleződik meg” – mondta ki az előadás talán egyik legsúlyosabb mondatát Sóskuti Zoltán.

Barátainkká szelídült csalódások

Ez volt az a pont, amikor nemcsak az előadás fordult át, de a gondolatainkban is sok minden. Itt tényleg nincsenek tabuk. Lehet beszélni arról, hogy milyen az, amikor Istent távolinak, közönyösnek érezzük. Lehet beszélni arról, hogy mi is hibásak vagyunk, nézzünk önmagunkba. Nem gondoltuk, hogy a tegnapi előadás után még jöhet több és mélyebb, de ez most „ütött”. A közönség elmerülve hallgatja a szavakat. De nemcsak hallgatja, meg is érti: itt mindnyájukról szó van, hasonlók vagyunk, hasonló félelmekkel küzdünk. A kétezres tömeg egyre jobban közösséggé formálódik. Ennek lehettünk tanúi az előadás közben, ami azonban itt még nem ért véget.

Az elkerülhetetlen csalódásaink ugyanis egyben lehetőségek is. Lehetőségek arra, hogy megálljunk, magunkba nézzünk, és olyan dolgokat lássunk meg önmagunkban, Istenben, amit eddig még nem ismertünk; feltegyük a megfelelő kérdéseket, újratervezzük azt, amire szükség van. „Az életünket végigrohanjuk. Folyamatosan elvárásokkal találjuk szembe magunkat, válaszolni kell a mail-ekre, ott a zsebünkben a teló, nem tudunk megállni. Legyetek csendben!” – szólította meg a hallgatókat az előadó.

Út a tanítványokkal

„Egy útra hívlak most benneteket az emmausi tanítványokkal.” Ők hatalmasat csalódtak Jézusban. Azt hitték, Ő menti meg a világot, ehelyett pedig meghalt. Jézus azonban odaáll melléjük, meghallgatja őket, az elkeseredésüket. Minket is meghallgat. Odaáll mellénk, jön velünk. Istennel mindenről lehet beszélni. „Az a nagy bajunk, hogy nagyon sokszor csak Istenről beszélünk, de nem Istennel.”

Aztán Jézus megszólal. Elkezdi őket tanítani. Azonban nem kognitív dolgokon fordul meg a dolog. Történik valami, egy mozdulat az, amiből rájönnek a tanítványok arra, hogy ki van mellettük: Jézus leül és hálát adva megtöri a kenyeret. A bizalom azt jelenti, hogy sebezhetővé válunk. Jézus vállalta értünk ezt a sebezhetőséget, hogy megértsük, hogy Ő itt van velünk, átölel minket. Az imádság lényege nem az, hogy Isten ott van-e benne. Ez nem kérdés. Sokkal inkább az, hogy én ott vagyok-e az imádságban Isten számára. „Ekkor pedig eljutunk oda, hogy képesek leszünk kimondani: Atyám, legyen meg a te akaratod. Innentől kezdve nem mi leszünk a középpontban, nem a kis nyüves csalódásaink, hanem Isten kerül oda. Ez pedig új bizalmat teremt.”

Feke Eszter
Fotó: Budai Bori, Szabó Lóránt

Nézzétek vissza az előadást: