Az önkéntesek toborzása hosszú hónapokon át folyt, a létszám folyamatosan változott, véglegessé gyakorlatilag csak pár nappal ezelőtt vált. Végül összesen nyolcan érkeztek a Csillagpontra, hogy gyakorlatilag minden percüket feladataiknak szenteljék. A gyógypedagógusként dolgozó Szécsényi Anikó fogja össze vezetőként a csoportot, „jobb kezével”, Oláh Annával, aki önkéntesként már 5 éve tevékenykedik hasonló körökben. A csapat többi tagja: Király Nóra, Katona Éva, Deák Enikő, Márton Zsuzsa, Berzai Péter és Balogh Gabriella. Céljuk és szemléletük hasonló, hátterük azonban különbözik. Van, akinek polgári foglalkozása is hasonló a találkozón végzett munkához, van aki „csak” önkéntesként tevékenykedik, de akad olyan is, aki itt mélyedt el először effajta feladatokban.

A sokszínű csapat csöndben, szinte láthatatlanul végezte dolgát a Csillagpont mindegyik napján. Az ő munkájuk pont az a fajta, melynek fontosságát akkor venné észre az ember, ha nem csinálnák. Igaz ez természetesen minden önkéntesre a Csillagponton, de amit Anikóék csináltak mégis különbözik minden mástól. Ők úgy fordultak a sérült résztvevők felé, amire nem hiszem, hogy sokan lennénk képesek. Kedvességgel, türelemmel, szüntelenül mosolyogva. Már csak ezek miatt is fontos – legalább egy kicsit – figyelni rájuk.

Fáradtan, de őszinte mosollyal ültek le velem beszélgetni csütörtökön este, kicsivel éjfél előtt. Pörgős napirendjük miatt nem találtunk jobb alkalmat, azonban a késői időpont ellenére is vidáman fogadták kérdéseimet.

Napról napra

Az eltelt napok között nem volt két egyforma a munkacsoport számára. Szinte minden órának megvolt a maga különleges feladata, a regisztráció során nyújtott segítségtől kezdve egy-egy sátor felállításáig. Aki kíséretet kért, elvitték a kért programra és vele is maradtak, ugyanúgy, ahogy az étkezéseknél vagy kiscsoportos foglalkozásoknál. Valójában napi huszonnégy órában készen álltak, éjszakánként ügyeletet tartottak, amire néha szükség is volt.

Hétköznapok nyomában

Talán nem meglepő, hogy a Csillagponton mindenki kellő odafigyeléssel fogadta a kerekes székeseket vagy a látássérülteket. Bennem viszont felmerült, hogy a „kinti” világban, hogy viszonyulnak hozzájuk az utca emberei.

 „A helyzet összetett. Általában mindenki nagyon kedves és segítőkész, sok járókelő megoldja a tanítványaim helyett a feladatokat, ilyenkor szólnom kell, hogy kezdjék elölről. Sajnos van ellenkező példa is, de én azt veszem észre, hogy a társadalom elkezdett jó irányba fejlődni ilyen téren” – válaszolta meg kérdésemet Anikó, aki látássérülteket tanít, többek között, közlekedni.

Inspiráló emlékek

Olyan környezetben, ahol az ember sok időt tölt fogyatékkal élőkkel, ott talán vannak időszakok, amikor elvész a motiváció. Nekem biztosan lenne. Ennek a nyolc fiatalnak azonban ezzel sem akad gondja, lelkesedésük töretlen. „Engem például az alvás nagyon tudna motiválni… De viccet félretéve, nekem az ad erőt, amikor tudok pár olyan percet szerezni annak, aki velem van, hogy a környezete ne betegként gondoljon rá” – osztotta meg velem Anna, akinek őszinte gondolata többeket is válaszadásra késztetett. Így megtudhattam, hogy Nórának nincs másra szüksége, mint a lelkesedésre és a szeretetre, Péter pedig úgy érzi, jól döntött, amikor ebbe a csoportba jött segíteni.

Szívekbe vésve

A végtelennek tűnő csillagpontos napok alatt is megannyi pozitív élménnyel gazdagodott a csöppnyi csapat. „A tarsolyban mindig rengeteg mosoly van” – mondta Éva, szintén mosolyogva, melynek nyomán a többiek buzgón helyeselni kezdtek. „A tapasztalatok pozitívak, azt vettük észre, hogy a résztvevők elkezdtek egyre érzékenyebbé válni a fogyatékkal élők felé. Mára teljesen máshogy viszonyulnak hozzájuk, mint kedden és ezt nagyon jó látni” – világított rá Anikó erre a szívmelengető helyzetre.

Mindig csak előre

A Csillagpont még véget sem ért, de ez a munkacsoport már most azon gondolkodik, mi lesz a következő alkalommal. Szeretnék, ha még több önkéntes csatlakozna hozzájuk és segítené a fogyatékkal élők kikapcsolódását. Anna azt ígéri, mindenki kap gumimacit, aki a csapathoz szegődik és arról is biztosítja az érdeklődőket, hogy rengeteg új élménnyel lesznek gazdagabbak: „Jelzem, hogy a közlekedést is nagyban megkönnyíti, ha felpattansz egy elektromos kerekesszék hátuljára” – fűzte még hozzá nevetve.

A kérdéseimre mindannyian halkan, szerényen válaszoltak, mintha semmi különleges nem lenne abban, amit csinálnak. Nem panaszkodtak a sok feladat vagy a kevés alvás miatt, csak csöndben végezték, amiért ide jöttek. Én pedig biztos vagyok benne, hogy nem csak szerintem ritka, amit ez a nyolc ember véghezvitt az elmúlt napok alatt.

Farkas Zsuzsanna